Mit tanultam egy bakancslistás tétel kipipálásával, avagy a TEDxYouth utáni kócos reggel gondolatai

November 20, 2016

Jelentkezés. Várakozás. Pozitív visszajelzés. Több hetes felkészülés. Újragyúrt szövegek. Hétvégi hánykolódások. Próbák. Éjszakai nemalvások. Kiakadások. Próbák. Mélypont. Talpraállás. Újragyúrt szövegek. Blokkpróba. Főpróba. Izgatottság. Nagy nap. Siker&Öröm&Büszkeség&Boldogság.

 

Na hát röviden így tudnám összefoglalni az elmúlt hetek történéseit. Az elmúlt heteket, amelyek életem egyik legizgalmasabb időszakát jelentették a számomra. A kalandot, amit TEDxYouth-nak hívnak.

 

Emlékszem, amikor Pepével már nagyon fáradtak voltunk az utolsó napokon, azzal nyugtatgattam magunkat, hogy “Na majd vasárnap! Akkor aztán végig fogjuk aludni a napot. Kikapcsoljuk a telefont, a Facebookra még csak nem is gondolunk és egész nap ágyban maradunk!”

 

Na hát ebből a nagy elhatározásból az lett, hogy a TEDxY-t követő vasárnap reggelen (azaz ma) már 8kor kipattantak a szemeim és elkezdett pörögni az agyam: elkezdtem feldolgozni az elmúlt hetek élményeit. És akkor egyszercsak bevillant: “Te jó ég, előadtunk a TEDxYouth-on. Kipipálhatunk egy tételt a bakancslistánkról”.

De ez mégis mi a fenét jelent?

 

A mi közös bakancslistánkra a “szeretnénk előadni a TEDxYouth-on” tétel 2014-ben került fel. Na de miért? Miért akar valaki előadni a TEDxY-on? Oké, újrafogalmazom: Miért akartunk mi előadni a TEDxYouth-on?

  1. Mi már akkor is úgy éreztük, hogy van mondandónk, hiszen már akkor sem értettünk egyet az oktatási rendszer meglévő formájával

  2. Vonzott a gondolat, hogy egyszerre sok száz ember előtt beszélünk arról a témáról, ami nekünk igazán nagyon fontos

  3. Meg úgy amúgy is… vonzott az a piros szőnyeg, a nagy piros betűk…

2014-ben nem kerültünk be a kiválasztottak közé, ami persze először szíven ütött minket, de így utólag visszagondolva, akkor még valóban nem volt kiforrott, erős üzenetünk. Volt egy szép álmunk, meg elképzeléseink, amin akkor még jó sokat kellett dolgoznunk. Hát dolgoztunk is.

 

2015-ben a holland kalandunk szabott gátat a jelentkezésnek, de idén, a leadás előtt pár nappal, gondoltunk egyet, és benyújtottuk a pályázatunkat. Erősebb volt az üzenetünk, volt már mit felmutatnunk, és ezúttal szenvedélyesebben hittük benne, hogy ez sikerülhet. És sikerült is.

A beadott szinopszisunkat végül pozitívan bíráltak el. De akkor még mi sem sejtettük, milyen izgalmas út áll előttünk...

 

Profi szakemberek kísérték végig a felkészülésünket, ami szakmai szempontból sem volt utolsó. Prezentációs design tréningen vettünk részt, fejleszthettük az előadástechnikai készségünket, megtanultuk, hogy mitől és hogyan lehet ütős egy beszéd, coachok, trénerek foglalkoztak velünk heteken keresztül.

 

Az út során rengeteget tanultuk magunkról és egymásról is. Mindig is szerettünk együtt dolgozni, jó sok projektet vittünk már közösen Pepével, de ez most mégis más volt. Eddig megszoktuk, hogy van egy közös cél (pl. egy projekthét megvalósítása), és mindketten a kivitelezésnél abba a részébe fektettük az energiánkat, amiben jók voltunk. Én szerveztem, tárgyaltam, kapcsolatottartottam, helyszínbejártam, ő pedig videót készített, honlapot szerkesztett, projektet vezényelt. Mindketten a saját magunk munkatempójában dolgoztunk, egymástól függetlenül, mégis közös célért. Ő hallgatott rám és megbízott bennem azokkal kapcsolatban, amiben én voltam a jobb, és fordítva.

Na ez itt most más volt…ezen a “kietlen senki földjén”, a beszédírás és az előadástechnika világában egyikünknek sem volt túlzottan sok tapasztalata, itt nem nagyon tudtuk, hogyan kell a másikra hagyatkozni, mert mindketten kicsit máshogy álltunk a kihíváshoz…Pepe amolyan utolsó pillanatos típus, aki folyamatosan azt mantrázta, hogy “Niki, úgyis megcsináljuk, ne izgulj”, hát én meg az az izgulós, stresszelős, “basszus, nem leszünk meg vele, nem lesz jó, ki fogunk állni és el fogjuk felejteni, amit mondani akarunk” típus vagyok, aki pontosan emiatt szeret időben megcsinálni mindent, amit tőle kérnek. Ez bevallom, nem egyszer vitákhoz, konfliktusokhoz vezetett. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy párkapcsolati szempontból a legromantikusabb, legrózsaszínebb időszakon vagyunk túl... Senki nem modta, hogy könnyű lesz. De a tudat, hogy végül ketten kiálltunk és ketten elértünk egy közös célt, akármennyire is huppanóktól volt göröngyös az út, az valami fantasztikus. Azt megélni, hogy ott állsz 600 ember előtt azzal a férfival, akivel közösen álmodtátok meg ezt a kalandot, közösen dolgoztatok rajta és együtt sikerült végigcsinálni, na az felbecsülhetetlen érzés.

Hogy mi segített túllendülni a nehéz napokon? A türelem és a szeretet mellett annak a dolognak a folyamatos észben tartása, hogy a másik nem akar neked rosszat. Nem azért mondja, amit mond, mert bántani akar, nem azért nyűgös, mert nem szeret, nem azért akar egy kicsit egyedül lenni, mert nem vágyik a társaságodra. És a megsértődés, a harag, a durci helyett egyszerűen csak elfogadni, hogy most a célotok felé tartó úton vagytok, ez most kicsit nehéz, de mindketten azért dolgoztok, hogy november 19-én büszkén mondhassátok el, hogy ezt is sikerült megcsinálni. Ketten, közösen.

 

 

 

És aztán van ebben a “tételben” (szeretnék előadni a TEDxY-on) még egy iszonyúan fontos tényező. A csapat. Azok a nagyszerű emberek, akiket megismertünk a kaland során, akik ott voltak velünk ezen a játszótéren. Akik, amikor a tételünk még csak csak ceruzával került rá a bakancslistánkra, nem szerepeltek ott zárójelben, vagy megcsillagozva az apróbetűs résznél. Mégis ha visszanézek, eszembe jutnak az éjszakába nyúló próbák, amikor mindenki segítette a másikat a beszédére adott visszajelzésekkel. Vagy a backstage-ben közösen átélt izgalmak, a támogató ölelések és jelentőségteljes, bíztató pillantások. A bolondozások és a nagy nevetések, a szívből jövő gratulációk 1-1 előadás végén és a jóízű beszélgetések a kalandzáró buliban.

Ahogyan két addig ismeretlen ember között most új projektek, tervek szövődtek. Mert itt nem volt verseny, nem hirdettek győztest az est végén, hanem ez egy olyan nap volt, amikor kicsit mindenki “szuperhős” lehetett. Amikor mindenki a saját területén, a számára fontos témáért állhatott ki és tehetett valami egészen aprót, hogy ez a világ egy picivel jobb hely legyen. Miközben mindenki a saját bakancslistás tételét akarta kipipálni, játszótársakra bukkantunk, akikkel együtt sokkal érdekesebb és izgalmasabb volt ezt végigcsinálni, mint egyedül.

 

 

Tudod, mit éreztem? Mintha most mi részvevőként élhettünk volna át egy olyan projekthetet, amit mi a középiskolásoknak szervezünk nyaranta. És ez olyan jó volt így. Lehetett izgulni, küzdeni, barátokat szerezni, hinni és látni a reményt...Én őszintén javaslom minden kalandvágyó barátomnak, ismerősömnek, hogy egy ilyen TED-es tétel kerüljön fel az ő bakancslistájára is, mert megéri. Nagyon!

Rengeteget lehet fejlődni, tanulni, komfortzónából kilépni...

 

És hogy mi lesz a következő tétel, azt én nem tudom, de most nem is érdekel. Most csak szimplán boldog vagyok, és azt hiszem, mégiscsak visszafekszem az ágyikóba pihenni egy kicsit.

 

(fotó: Marjai János)

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

© 2017 by Nikolett Barta. | Adatkezelési tájékoztató | Proudly created with Wix.com

  • LinkedIn Clean Grey
  • Facebook Clean Grey
  • Black Instagram Icon