Mégis mi a fene az a "munka"?

February 5, 2018

Szeretet. Jóság. Kedvesség. Őszinteség. Barátság. Család. - Vannak olyan definíciók, kifejezések, amikhez az emberek kortól, nemtől, vallási hovatartozástól függetlenül, szinte kivétel nélkül pozitív érzelmeket társítanak. Aztán ott vannak azok a szavak, mint mondjuk a félelem, undor, rosszindulat, pokol, vagy halál, amelyek a legtöbb emberből negatív érzéseket váltanak ki. Ez eddig tiszta sor.

Na de Te a “munka” szót melyik halmazba tennéd? A jóba vagy a rosszba? A szó hallatán inkább feltöltődsz és elmosolyodsz, vagy netán görcsbe rándul a gyomrod? Ezen az ember általában nem gondolkodik el, pedig elég sok minden múlik a válaszon, sőt…

 

Amikor a KAPTÁRban dolgoztam, naponta olyan emberekkel találkoztam, akik kivétel nélkül imádták a munkájukat. Lelkesen meséltek róla, szívesen láttak neki a nap elején, közepén vagy végén. Sőt, olyan is volt, aki nem is “munkának” nevezte azt a folyamatot, amikor ténylegesen dolgozott, mert valahogy nem érezte magát komfortosan azzal, hogy egy olyan szót használ rá, ami a legtöbbekből undort és stresszt vált ki. Sokszor hallottam, ahogyan ezek az emberek a “pötyögés”, “játszás”, “alkotás” fogalmakkal feleltetik meg mindazt, amit napközben csinálnak annak érdekében, hogy pénzt keressenek.

Mert mi is az a munka? Amikor ezt a kérdést felteszem a tréningjeimen, a középiskolások rendszeresen valami ilyesmit mondanak: “a munka valami olyan szükséges, kötelező, monoton és rossz tevékenység, amit annak érdekében teszel, hogy ki tudd fizetni a számláidat”. Mielőtt kifejteném, hogy mennyire mélyen szeretném megcáfolni ezt az állítást, vizsgáljuk meg, honnan eredeztethető ez a gondolat.

 

Az általános iskola a középiskolára készít fel. A középiskola az érettségire. Az egyetem …nos, azt még 2 diploma után sem tudom, hogy mire készít fel, de sok esetben biztosan nem arra, amire igazán kellene. A lényeg, hogy a kezdetektől egy számunkra már előre megtervezett úton megyünk végig, és csak olyan 25-26 éves korunkban jövünk rá arra (jobb esetben), hogy valójában egy gyári futószalagon töltöttük az egész életünket az egyéniségünket meg, - mint egy nem odatartozó alkatrészt - kiszedték belőlünk valahol az elején.

Gondoljunk csak a frontális oktatási rendszerre, ami gyakorlatilag megbüntet, ha más véleményed van egy téma kapcsán, esetleg máshogy értelemezel egy verset/novellát, mint amit a tanár előző nap leadott neked. Mikor volt utoljára az, hogy a közoktatásban megtanították volna a gyereket érvelni, elfogadták volna a másságot, vagy díjazták volna azt, ha valaki kiáll az igazáért?! Én nem igazán találkoztam ilyennel itthon, sőt, inkább büntették, ha valaki ilyesmit csinált.

 

Én így jártam végig az általános és középiskolát, aztán jött az egyetem, a Közgáz.

Nem azt mondom, hogy nem voltak előnyei (diákszervezetek, kapcsolatrendszer, látókörbővítés, Erasmus), de a maga legnagyobb hátrányának én a következőt mondanám:

A Közgázon olyan illúziókba dédelgetnek minket, hogy mire végzünk, topmenedzserek leszünk egy multinál, nettó 500.000 Ft-os havi fizuval, és fontos meetingeken töltjük majd a mindennapjainkat, hogy életbevágóan lényeges döntéseket hozzunk meg valamelyik divízió tagjaként. Elhitetik velünk, hogy ez AZ ÉLET. Nem igazán esik szó értékekről, vagy személyiségről, ott is a nagyipari robotgyártás folyik. Nem baj, ha esetleg nem szereted a céget, ahová kerülsz, ez nem kívánság műsor, elvégre a szüleidet se kérdezte meg senki, mit akarnak dolgozni. A napi 10-12 órás munka az teljesen “normális”, és ha te ezek közül valamelyiknek nem felelsz meg, netán 2 diploma után azt érzed, hogy mégiscsak fodrásznak kellett volna menned, akkor egy selejt vagy és kész, mehetsz a süllyesztőbe. “A munka nem arról szól, hogy élvezze az ember” - és ezt annyira meggyőzően adják elő, hogy ott és akkor elhiszed és kezded meggyilkolni az utolsó olyan gondolatfoszlányt is, hogy esetleg lehet olyan munkát találni vagy létrehozni, amit élvez az ember.

Hogy miért? Mert ez a “társadalmi elvárás”, a többségi társadalom munkáról alkotott véleménye egy olyan ember esetében, aki végig kitünő volt az iskolában, folyamatosan tanult és teljesített, de mindezt azért tette, hogy megfeleljen az elvárásoknak, de közben senki nem kérdezte meg tőle, hogy Ő mit szeretne.

 

 

Szóval én ezen a ponton szeretnék gratulálni a társadalomnak meg az elvárásoknak. Gratulálok annak, hogy ilyen áron lelkileg sérült és mentálisan zakkant, szorongó embereket képeznek- ne izgulj, én is az voltam - , akik jobb esetben 25-26 éves korukra rájönnek arra, hogy ez bizony nem az Ő életük. És mire rájönnek, túljutnak egy minimum 1 éves lelki szenvedésen, egy komoly önbizalmi és önbecsülési krízisen, megjárnak jó néhány pszichológust és közben fogalmuk sincs, kik ők valójában. Na persze a felmondásuk gondolata kapcsán azon örlődnek, hogy a társadalom majd jól kinézi őket, mert nem normálisak, amiért ott hagyják a biztos fizetést és magas társadalmi státuszt a bizonytalan jövőért.

 

Kérdem én, ki határozza meg, hogy mi az a munka? Ki mondja meg, hogy te hogyan érezd magad a “munka” szó hallatán? A társadalom? A főnököd? A szüleid? 

Szerintem ez a személy csakis Te magad vagy. Csak Te definiálhatod magad, csak Te vethetsz véget annak a szenvedésnek, amit valami olyan munka elvégzése okoz, amit utálsz és kizsigerel, és ugyancsak Te vagy az a személy, aki választhatja azt a hivatást, ami kifejezi mindazt, ami Te magad vagy, ami örömmel és lelkesedéssel tölt el, amiről ha másoknak mesélsz, csillog a szemed és flowban érzed magad. 

Hogy minden egyes pillanatát élvezed majd ennek az álommunkának? Persze, hogy nem. Lehet, hogy lesznek olyan részfeladatok, amit a hátad közepére sem kívánsz majd, de pontosan tudod, hogy az elvégzésük elengedhetetlen ahhoz a bizonyos “teljes képhez”. És ez bőven elég lesz ahhoz, hogy ha a két halmaz (jó és rossz) közül kell választanod, akkor nyugodt szívvel, mosolyogva tehesd a “munkát” a jó halmazba. Mert elvégre az a cél, hogy az oda tartozzon, nem? 

 

 

Ha már annyi időt töltünk napi szinten “munkával”, nem lenne egészségesebb, ha ez valami olyan dolog lenne, ami számunkra örömet jelent?

 

És ezzel kapcsolatban még egy utolsó gondolat:

 

Ha fiatalkorunktól kezdve ragaszkodunk ahhoz, hogy a zene, amit hallgatunk tükrözze, kik vagyunk, vagy a ruhák, amiket hordunk passzoljon karakterünkhöz, nem lenne szuper, ha a munkánk is teljes összhangban lenne énünkkel, személyiségünkkel és kifejezhetné, kik vagyunk? 

Neked ilyen a jelenlegi munkád? Ha igen, mit tudsz tenni annak érdekében, hogy még jobban élvezd? Ha nem, hogyan tudsz rajta elkezdeni változtatni?

 

 

 

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

© 2017 by Nikolett Barta. | Adatkezelési tájékoztató | Proudly created with Wix.com

  • LinkedIn Clean Grey
  • Facebook Clean Grey
  • Black Instagram Icon