A filter másik oldala

Ahogyan sok bejegyzésemet, ezt is az utóbbi időben lefolytatott beszélgetéseim ihlették. Az utóbbi időben, amikor találkoztam ismerősökkel/barátokkal és rögtön a beszélgetés elején szóba került, hogy kivel mi újság, még mielőtt bármit meséltem volna, megkaptam, hogy „hát igen, látják Instán/Facebookon, hogy nálam minden szuper, egyenesen tökéletes – munka, magánélet fronton egyaránt.”

Elárulom, ez az állítás azért nem festi le a valóságot egy az egyben... a jelenlegi „minden rendben” állapothoz ugyanis baromi sokat kellett dolgoznom az utóbbi hónapokban. Azt már megszoktam, hogy ahhoz, hogy szakmailag minden rendben legyen, ahhoz állandóan, megállás nélkül dolgoznom kell. Ezt elfogadtam és kemény munkával sikerült megtalálnom azokat a dolgokat, amikért örömmel is dolgozom ennyit. De azt, hogy magánéleti szempontból is ennyit melózzak/melózzunk a jóért, az már korán sem volt ilyen egyértelmű. A mostani írásomban a valódi párkapcsolatomról vs. a social média által mutatott „valóságról” elmélkedem.

Jöjjön az elejére egy kis párkapcsolati matek: Pepével 5,5 éve ismerjük egymást és közel 4,5 éve alkotunk egy párt. Ebből kb. 3 éve élünk együtt (külföldön fél évet éltünk együtt, a többit már itthon). A legkomolyabb és legigazibb felnőtt párkapcsolatom, az Ő személyében találtam meg mindazt, amire szerintem egy Nőnek szüksége van – barátot, társat, szerető férfit, szövetségest.

Aki ismer minket, ismeri a találkozásunk történetét is, aki nem, annak egy kis update dióhéjban – a KAPTÁRban kezdtünk el együtt dolgozni még 2013-ban, akkoriban mindkettőnk párkapcsolatban élt, de a kölcsönös szimpátia már a legelejétől megvolt kettőnk között. Jól éreztük magunkat egymás társaságában, sok időt töltöttünk együtt, rengeteget beszélgettünk, sok mindent osztottunk meg egymással. Amikor én még szentül hittem, hogy ez kettőnk között csak barátság, Ő viszont már akkor tudta, hogy mi egy pár leszünk egyszer és elkezdett harcolni ezért a kapcsolatért. Én bolond módon egy ideig menekültem ettől, aztán a hosszú udvarlás meghozta az eredményét és 1 év „kergetőzés” után megadtam magam a legjobb dolognak, ami valaha történt velem!

Iszonyú sok jó dolgot éltünk meg az elmúlt években együtt: elindítottunk egy közös projektet, az Így dolgozunk mi-t, ami sorra zsebelte be a díjakat, álltunk együtt a TEDxYouth színpadán, szerepeltünk a Forbes-ban, éltünk fél évet Hollandiában, utazgattunk, sok szép emléket gyűjtöttünk, amiket rendszeresen meg is osztottunk a közösségi média felületein.

A filterekkel teli Insta profilunkat nézegetve azt gondolhatná az ember, hogy nekünk nem voltak mélypontjaink, ajtócsapkodós veszekedéseink, egyet nem értéseink, pedig dehogynem! Sőt, az elmúlt egy év a kapcsolatunk egyik legküzdelmesebb időszaka volt... Sok olyan dolog került a felszínre, amit egy ideig ignoráltunk – a hozott mintákból adódó feszültségek, gyakran nem megfelelő konfliktuskezelési módszerek, meghozott és meg nem hozott döntések és azok érzelmi következményei. Ezek miatt 1 évvel ezelőtt belekerültünk egy nehezebb időszakba, amiből nem olyan rég kezdtünk el ténylegesen kilábalni és felépülni.

A „tökéletes boldogságunkat” mutató fotó lehetne például:


De szeretnéd tudni, hogy mi a valóság emögött a fotó mögött? Kőkemény munka, pszichológus, kineziológus, terápiás folyamatok, jó nagy adag őszinteséggel és számtalan, gyakran ordító fájdalom közepette feltépett ragtapasz, ami sok sírást, veszekedést, álmatlan éjszakát eredményezett. Mind a kettőnk részéről. Nem mondtad volna meg erről a fotóról ezeket, ugye?

Rohadt sokat dolgoztunk az utóbbi hónapokban magunkon. Együtt és külön is. Volt, hogy nagyon borúsnak láttuk a közös jövőnket, mégsem mondtunk le egymásról. Mert eldöntöttük, hogy meg fogjuk oldani. Hogy közösen dolgozunk ezért, mert fontos nekünk a kapcsolatunk. Hogy a nehézségek ellenére nem adjuk fel és nem dobjuk gyáva módon a kukába az együtt töltött időt. Mert nincs olyan dolog, amit mi ne oldanánk meg. Mert meg akarjuk oldani és ezért hajlandóak vagyunk mindketten tenni.


A mai világgal szerintem az az egyik legnagyobb probléma, hogy nem ösztönöz minket a kitartásra, a küzdésre. Elkényelmesedtünk. Annyira evidens megoldásnak tűnik ugyanis lecserélni azt, ami már nem működik, ami elromlott, amit meguntunk: a telefonunkat, a ruhatárunkat, az albérletünket, vagy akár a párkapcsolatunkat. Majd lesz másik, ráadásul a legtöbb szükségletünk ma már kielégíthető akár egyetlen gombnyomásra, a kanapén üldögélve (főzés helyett rendelés, a szenvedélyünk követése helyett monoton robotmunka, udvarlás helyett instant szexpartner a Tinderről). És most nem azokról a menthetetlen dolgokról beszélek, amiért már minden erőnkkel küzdöttünk és jobbnak látjuk elengedni – mert tudom, hogy vannak ilyen kapcsolatok is. Hanem azokról amikről munka és harc nélkül, lustaságból, kényelemből mondunk le.

Epekedve vágyunk az új ingerekre, történésekre, sztorikra, azonnali megoldásokra, válaszokra. A külsőségek uralta világban ha 1 hónapig nem posztolunk semmit, azt érezzük, hogy jelentéktelenek vagyunk, hogy az életünk eseménytelen és megrekedtünk. Ellenben az „Instabarátaink” életvel, hiszen náluk minden csupa móka és kacagás - eljegyzésekkel, sikeres nyelvvizsgákkal, kisbaba születésekkel, esküvőkkel, bulikkal, előléptetésekkel van tele a newsfeed. Ezek a posztok rendszerint nem az elért sikerekhez vezető göcsörtös útról szólnak, hanem már a látványos végeredményről, a konkrétumról, ami nekünk is kell. Azonnal. Csakhogy ez nem így működik, amit gyakran nem fogunk fel, ezáltal a valóságképünk torzul, megjelenik a kisebbségi komplexus, a beteges önbizalomhiány.

Mert ezek mögött a posztok mögött soha nem szerepel az, hogy egy kisbaba adott esetben csak véletlenül csúszott be, ami miatt szülői nyomásra került sor a házasságkötésre, ahogyan más esetekben az sem, hogy a pár évekig volt meddő, mielőtt összejött a baba. Hogy a sikeres nyelvvizsgát 3 sikertelen előzte meg, vagy hogy az eljegyzés gyakorlatilag egy ötlettelen születésnapi ajándék „eredménye”. A sikerek mögötti küzdésről, a valóság egészéről és kemény munkáról miért nem esik több szó?


Nem leszek állszent, bevallom, a valósághoz képest én is kevesebb szót ejtek a közösségi médiás felületeimen a kudarcaimról, fájdalmaimról, megpróbáltatásaimról, küzdelmeimről, vagy akár csak a sikerhez vezető útról. Ezekről csak a család, a legközelebbi barátok tudnak.

Pedig hiszem, hogy a kudarcokból és megpróbáltatásokból sokkal többet lehet tanulni, mint a sikerekből. A siker ugyanis szerintem egy konkrét pillanatnyi állapot, ami megörökíthető egy fotóval és ami pár filter után mehet az Instára a lájkok reményében. Ezeket nézegetve a fotó készítőjét öröm és jó érzés tölti el, ugyanakkor ő maga – jó esetben - tisztában van a fotó készítésének pillanatát megelőző hetek/hónapok/évek kemény küzdelméről. Egy teljesen idegen azonban erről mit sem sejt.


Félre ne érts, ezzel nem azt mondom, hogy az embernek csak a fájdalmas sztorijait kellene megosztania ország-világ előtt. Ahogyan azt sem, hogy mindenkinek ki kellene teregetnie a magánéletéhez tartozó nehéz, küzdelmes pillanatokat. Ugyanakkor abban hiszek, hogy néha jó megosztani olyan módszereket/tippeket, amik működnek a párkapcsolatunk/karrierünk/magánéletünk építése során nekünk, hétköznapi kis embereknek, mert ezzel elképesztő módon tudunk inspirálni másokat. Jó gyakorlatok, amik segítenek, támogatnak minket. Dilemmák, amivel szembesülünk nap, mint nap. Kudarcokat, amikből sokat tanultunk. Azt gondolom ugyanis, hogy minden tökéletes pillanatot megörökítő fotó mögött és előtt egy tökéletlen, hosszú út áll mindannyiunk életében. Tele szuper dolgokkal, örömmel és szivárvánnyal, de bizony sok benne a küzdés, a harc, a hezitálás, a félelem, a bizonytalanság. És megosztani egymással ezeket, sőt, az ezekre hozott egyéni megoldásainkat, az egy remek módszer arra, hogy kicsit helyreállítsuk ezt az eltorzult világképet. Miért ne lehetne ez éppolyan természetes, mint megosztani a nyaralós vagy étteremben kajálós képeinket?!

Én például nagyon szeretem Kecskés D. Ági vagy Szlafkai Évi kihívásait és őszinte bejegyzéseit, Ördög Nóra és Nánási Pál podcast adásait, vagy a Womenspiration eseményeit, ahol hús-vér emberek osztják meg a szakmai dilemmáikat, melyekből közösen tudunk tanulni.


Éppen ezért elhatároztam, hogy a magam módján csatlakozom hozzájuk - írni fogok a szakmai kudarcaimról, amikből a legtöbbet tanultam, a párkapcsolatunk építését segítő hétköznapi módszerekről, amiket alkalmazunk annak érdekében, hogy ne laposodjon el a kapcsolatunk, és a dilemmákról, amikkel szembesülök vállalkozóként/dolgozó nőként. És ki tudja, ha csak egyetlen embernek is adok ezzel egy kis inspirációt, már megérte :)